A madridi Reina Sofia múzeumot a fényképezős turisták többnyire egy festmény miatt – Picasso: Guernica – keresik fel. Amint kipipálták, többnyire, arrébb is somfordálnak. Jóllehet őriznek itt Julio González és Maruja Mallo festményeket, és mindjárt az „előszobában” Bunuel-t vetítenek: Föld, kenyér nélkül. Néhány teremmel később: Elhagyottak. Amikor beléptem és megpillantottam a falra vetítve, éppen kiderült, hogy a srác, akit El Jaibo megvert, meghalt. A film egyébként úgy ér véget, hogy a gyilkosság szemtanúja (Pedro), egy modern Twist Olivér, aki ki szeretne lépni a bűn őrjítő sodrából, gyilkosság áldozata lesz (a tettes: El Jaibo). Azok pedig, akik felfedezik holtestét, félve attól, hogy talán őket gyanúsítják meg a bűntettel, bedobják őt egy szakadékba. Itt aztán kiderülhet, hogy az analógia sántít: a hányatott sorsú Twist Olivért melegszívű barátok koszorújában hagyja magára az elbeszélő, míg Bunuel nem igazán bízik az emberi jóindulatban, hőse a már említett módon végzi. „A világ sohasem lehet több a világ töredékénél, mert a valóságban benne van az, ami megtörténhetett volna, de nem történt.” – így Paul Auster. Érzésem szerint Bunuel éppen ezt a megtörténhetett-volna-de-nem-történtet akarta lefuttatni, hogy mi történhetett volna Olivérrel, ha nem akad össze jótevőivel.  

Nem túl optimista, de mire fel legyen az?

Madridban máshol is eszünkbe juthat Dickens. Sétáljunk csak végig a Gran Viá-n, ahol világmárkák sokszintes épületei tövében töpreng: a nemzeti nyomor. Az egészen rendezett portáktól (matrac, tisztának tűnő huzattal, éjjeliszekrény dobozból, élére állított további dobozok tároló gyanánt) a vizelettel átitatott kartonágyig minden megszemlélhető, olyan ez mint valami nagyszabású installáció a kapitalizmus ellentmondásáról, és még belépőt sem szednek.

Mindezt csak azért mesélem, mert felvetődhet a kérdés: miért olvassuk egyáltalán a Twist Olivért? Kis bevezetőnk után persze nem sok lehetőség marad, minthogy egy kisiskolás ügybuzgalmával levonjuk az égbekiáltó konzekvenciákat. Igen, mindazon eredmények dacára, amiket a háború után az ún. jóléti rendszerek kiépítésével elértünk, még mindig sokan éheznek, fáznak és nyomorognak, még mindig nagyon sokak osztályrésze a megvetés és a gyűlölet. Egy hete derült ki például, hogy 2016/2017 telén 180 ember fagyott halálra, és ami még megdöbbentőbb, hogy közülük 125-en a saját, fűtetlen otthonukban. Más: az állami gondozásba került gyerekek harmadát azért választják el a családjától, mert nem biztosított a megfelelő lakhatás. Mai Népszava cikk: egy brit civil szervezet figyelmeztet, a modern rabszolgaság nem a múlté. Megint más: az USA déli határán sok száz gyereket vettek el a családjuktól egy elnöki rendelet alapján. Megint más: embereket tesznek utcára, mert nem voltak képesek fizetni naponta emelkedő hiteltartozásukat: Kapcsolódó: aki utcára kerül, annak tilos ott lennie. Nincs már ugyan dologház, pöffeszkedő felügyelővel és híresen híg zabkásával, de van, látjuk, tömény embertelenség. És nekünk még csak fogalmunk sincs, hogy mi van Európán kívül.

 A „miért épp a Twist Olivért?” kérdésre persze úgy is válaszolhatunk, hogy egyszerűen kiejtjük a szerző nevét. Aki remekül és egyébként olvasmányosan írta meg ezt az eredetileg folytatásokban megjelenő művet. Ezt érezhetjük anélkül is, hogy tudnánk róla: Dickens a fejezeteket általában feszült pillanatokban szakítja félbe, esetleg egy teljesen más cselekményszállal folytatva az elbeszélést. Kicsit úgy hangzik, mintha üdülés alatt, horribile dictu, metróban, két megálló között is lehetne olvasni. És miért is ne? Jobban járunk vele, mint bármely egynyári regénnyel.